Szeretitek egymást. Akkor miért pont egymást bántjátok a legtöbbet?

A kollégád harmadszor kérdez vissza valamire. Normálisan válaszolsz. A pénztáros lassú. Kivárod. Valaki véletlenül neked jön az utcán: „Semmi baj.”

Aztán hazamész. A párod megkérdezi, hova tetted a töltőt. „Nem tudom, keresd már meg.” Megint nem rakott el valamit: „Hányszor kell még elmondani?” Mond valamit rossz hangsúllyal, jön a szemforgatás, egy félmondat, egy odaszúrás.

És néha tényleg érdekes belegondolni: miért kap több türelmet egy vadidegen, mint az az ember, akit elvileg a legjobban szeretünk?

Mert vele már „lehet”

Egy idegennel van egy határ. A főnöknek nem mondasz oda akármit, egy ismerőssel meggondolod, hogyan fogalmazol. Otthon viszont könnyebben eltűnik ez a fék.

Lehet morcosnak lenni, lehet csúnyábban válaszolni, lehet úgy beszélni, ahogy mással eszedbe sem jutna. Hiszen ő úgyis tudja, hogy szereted. Csakhogy attól még ugyanúgy hallja, ahogy beszélsz vele.

Sokszor nem is ugyanazt akarjátok a vita közben

Az egyik beszélni akar róla, a másik gyorsan megoldaná. Az egyik közeledni próbál, a másik inkább hagyná az egészet, amíg mindenki lenyugszik. És már kész is a következő kör:

„Miért nem lehet veled beszélni?”

„Miért kell ezt már megint elővenni?”

Pedig lehet, hogy egyikük sem veszekedni akar. Csak teljesen mástól érezné azt, hogy rendben vannak.

Az egyik attól félhet, hogy nem fontos a másiknak. A másik pedig attól, hogy bármit csinál, az sosem elég jó. Amikor pedig mindketten védekezni kezdenek, már egyikük sem azt mondja ki, amit valójában érez.

A mosatlan néha rohadtul nem a mosatlanról szól

„Már megint itt hagytad.”

Kívülről nézve két ember összeveszik egy tányéron. Csakhogy mögötte lehet az, hogy „Úgy érzem, mindent nekem kell észben tartanom.” A másik viszont nem ezt hallja, hanem azt, hogy „Már megint nem vagy elég jó.”

És innentől már nem a tányérról beszélnek.

Ugyanez történhet a pénzzel, a gyerekekkel, a szexszel, a telefonnal, a késéssel vagy a házimunkával. A vita témája sokszor csak a felszín. Alatta pedig ott lehet egy sokkal egyszerűbb mondat: Figyelj rám. Értékelj. Ne érezzem magam egyedül ebben. Ne éreztesd velem, hogy megint elrontottam valamit.

Csak ezeket sokkal nehezebb kimondani, mint azt, hogy: „Elegem van abból, hogy mindig ezt csinálod.”

És ott van az összes korábbi vita is

Egy kapcsolatban egy konfliktus ritkán teljesen új. Egy elfelejtett dolog mögött ott lehet az előző húsz, egy rossz hangsúly pedig előhozhat egy régi sérelmet.

A másik ilyenkor csak néz: „Most ezen miért akadtál ki ennyire?”

Mert ő a mai mondatra gondol. Te pedig lehet, hogy már az elmúlt három évre válaszolsz.

Innen nagyon könnyű eljutni a „Te mindig…”, „Te soha…”, „Persze, mert neked…” mondatokig. Öt perc múlva pedig már senki nem tudja, min kezdődött az egész.

Lehet, hogy nem egymás ellen harcoltok

Lehet, hogy csak két ember próbálja ugyanabban a vitában megvédeni azt, ami neki fáj. Csak egyikük sem mondja ki rendesen.

És talán ezért tud két ember úgy összeveszni, hogy közben mindketten ugyanazt akarják: fontosak szeretnének lenni a másiknak.

Nem kell ehhez tökéletesen kommunikálni. De néha érdemes nem akkor beszélni ezekről, amikor már mindketten fel vagytok húzva. Hanem előtte. Arról, mi esik rosszul, mi hiányzik, mit értesz félre benne újra és újra, és mi van azok mögött a mondatok mögött, amelyeken rendszeresen összevesztek.

Erre készültek a Kimondanád? kérdései is: hogy ne csak akkor kerüljenek elő ezek a dolgok, amikor már vita van belőlük.

Mert néha tényleg nem a mosatlanról, a pénzről vagy a szexről megy a vita. Csak sokkal könnyebb ezekről veszekedni, mint kimondani azt, ami valójában fáj.